Nos, mivel manapság olyannyira menő a világ népével megosztani a karácsonyfádat, vagy az ajándékaidat, hogy egy magára valamit is adó bloggernek (micsoda nagy jelzőkkel illetem magam, arcpirító...) kutyakötelessége pár sorban összefoglalni e csodás napokat.
A kép sajnos csak illusztráció, habár a valóság sem maradt el ettől.
A szenteste nálunk (szerintem) mindig másképp zajlik, mint egy átlagos családnál megszokott. Idén például este 6 óra magasságában álltunk neki a fát díszíteni, miközben szinte már minden ismerős csaknem meg is unta az ajándékát. Persze ez minket nem igazán befolyásol semmiben, meg hát jó munkához idő kell, a fára is vagy 8 perc alatt dobáltunk fel minden szembejövő díszt, köztük a számomra két legbecsesebbet, mindkettőben nagy munkám volt: az egyiket, egy gipsz harangot magam festettem meg még az oviban (mai szemmel nézve a mintázatát, komoly esélyt látok rá, hogy brutális LSD-t osztogathattak az oviban, és én többször is beálltam érte a sorba), valamint egy piros papírcsillagot, amit saját kezűleg loptam hetedikben az iskola fájáról. Hiába, ha valami köztulajdon, vagy a köznek lett készítve, abból az ember magáénak akar csippenteni egy darabot.
Ímhol az két műremek, örvendjetek, emberek!
Kellően frappáns bevezetésem után tárgyalásként nem is következhet más, mint a kaja. Te jó ég, mekkora zabálásokat rendezek én karácsonykor. A legnagyobb döbbenet számomra, hogy a szüleim a mai napig rám szólnak: "Csak a szemed kívánja, inkább szedj többször keveset, megint ott fogod hagyni a felét..." Megint? MEGINT??? Kikérem magamnak, otthon, szürke hétköznapokon esetleg előfordul hogy túlvállalom magam, na de karácsonykor még soha egyetlen falatot nem hagytam meg. Hát a karácsonyi kaják nagy része csak egyszer kerül terítékre egy évben, nem fogok egy morzsát sem otthagyni, hogy aztán egy éven keresztül ostorozhassam magam. Még mit nem, inkább gurítsanak el hazáig egy hordóban. Kiváltképp ordenáré adagokat pusztítok el vendégségben, édesanyám testvérééknél, mert hát jól nevelt kölök lévén amit vendégségben elém tesznek, azt meg is eszem zokszó nélkül. Más kérdés, hogy én teszem magam elé a rizs felföldre a rántott hús hegyeket, nyakon csapva a világ összes majonézes kukorica-majonézes krumpli-francia salátájával. Jaj de imádom a karácsonyt. A szeretet ünnepe, és én imádok enni. Kettőn már túl vagyunk, de ma jön a harmadik össznépi családos hízókúra, addig egy falatot sem vagyok hajlandó magamhoz venni, kell a hely.
Mivel sajnálatos módon már nincs túl sok ezekből a gasztronómiai csodákból, képpel sem tudok szolgálni, pedig hatalmas büszkeséggel mutogatnám ország-világnak, micsoda mennyiségeket tömtem magamba. Ezzel ellentétben az ajándékaimat nem tudom megenni (legalábbis nem feltétlenül ajánlott), és karácsonykor szinte csak jobb dolgotok akadhat, mint a blogomat olvasni, így jöjjenek hát most csak képek. Nyugalom, több borzalmas rímet nem vések alá, az előzővel is éppenhogy kibékültem.
Remélem nem lesz abból baj, hogy Sanyi mellé mást is tettem...kicsit azért félek.
Már csak egy póló/pulcsi kéne, keverttel teli felespoharakkal, sosem öltöznék át többet!
A tusfürdő finom célzatát értem, de a horoszkópomat miért kell mindig az orrom alá dörgölni?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.